Balzsamos hangok-gyilkos zörejek

Hetek óta cipelem magamban a hangokról szóló mesémet, érik a gondolataimban, úszkál az agysejtjeimben, lüktet a pulzusomban. Már szeretem, de még félek tőle. Papírra kívánkozik, de a toll másfelé kanyarítja. Bújik a szavak elől.
Amíg beszélgetős társak közt éltem, hallgatott. Most, hogy csak a magam szavait hallhatom, megmozdult a mélyben. Várom, hogy megjelenjék a szavak köntösében. Nem bánom, ha dadog, ha bukdácsol, csak szóljon.
Lehet, hogy Isten a hangokat teremtette legelőbb? „Legyen hang a csöndben” – gondolta. Gondolatából lett a szél, a szellő, a fuvallat, a vihar süvítése, a suhanás, a sóhaj.
Aztán elgondolta a vizet. Megindult a tengerek moraja, a hullámok harsogása, az elcsöndesedő loccsanás. Hangra kelt a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó. A felhőkből villámok csattogtak,
dörgések gördültek és eső suhogott, pötyögött és zizegett. A köveken vízesés zuhogott, a sziklákról harsogva zuhant, majd csipkézve bugyborékolt.
Aztán a fák hangjait gondolta Isten, elmélázva, hosszan. Fenyőket gondolt és lombos fákat, erdőkben és magányosan. A kertekbe virágzó gyümölcsfákat, a ház mellé diót, magasba nyúló jegenyét, mindnek másféle suhogást és zizegést és recsegés-ropogást, mást télen, nyáron, mást
éjszaka és hajnalban. Bokrokat is gondolt, és szőlőlugast susogással, és réti füveket apró zizzenésekkel. És jázmint és akácot, hogy illatukkal sóhajtozzanak.
Aztán bogarakat gondolt, ciripeléssel tücsköt, zümmögéssel méhet, brummogással a nagyobbat, döngéssel darazsat és szúnyogot, és finom felzizzenéssel a pettyes szárnyú katicát.
Tudta, hogy a bogarakhoz békák is kellenek, gondolt hát mindenféle brekegőket, kuruttyolókat, vartyogókat a tavak és tócsák mellé.
És akkor mosolygott, csupa mosoly lett a lelke, mert a madarakat gondolta, és hallotta, hogy csipogtak, csiripeltek, hangicsáltak és zengedeztek, fuvoláztak, füttyögettek, danolásztak. Igaz, rikkantottak is, károgtak, gágogtak és kukorékoltak, és kotkodácsoltak, hápogtak, huhogtak és
felsikoltottak. De hát annyi szép madárhang közt ez sem volt baj.
Akkor hangokat gondolt az állatoknak, bőgést, röfögést, iázást és bégetést, makogást, ordítást és nyávogást-nyivákolást. Sőt, legyintve egyet, az ugatást is beengedte a hangok közé. Hiszen az állatok úgysem használták mindig a hangjukat; ha nem kellett a hang, pihentették.
Isten aztán sóhajtott, nagyot sóhajtott, mert tudta, mi következik: az ember hangját gondolta el. Először az anyák szívének dobogását, hogy a méhükben növekedő magzatnak biztonsága legyen. Aztán az újszülöttek sírását, de mindjárt dúdoló dallamokat is nyugtatóba, altatóba. Gügyögést is
gondolt az anyák-apák szájába, és gagyogó hangicsálást a gyermekekébe. A szerelmeseket megajándékozta édes hangokkal; ha egymásra néztek, ha egymást ölelték, ha csak távoli gondolataikban találkoztak, teli lettek szépséges hangokkal.
Lassan-lassan átengedte az embereknek a hangok nagy birodalmát, szerette a szavaikat, értelmeset és értelmetlent, simán gördülőt és darabosan koppanót. Örült a rímeiknek, dalaiknak, élvezte, ahogy
a hangjukkal megajándékozták a világukat, szépségeket alkottak, és égből kapott emlékeikkel művészetet teremtettek.
Isten akkor elgondolta, hogy legyenek hangszerek is. Nem tárgyak, amelyeket zörgetnek, pengetnek, húzgálnak, hanem hangszerek a lelkükkel. A hangszerek lelket kaptak, és zengtek és daloltak és dobogtak és harsogtak örömükben, hogy megszólalhattak, hogy hangszerek lehettek.
Némelyik szépen szólt, és némelyik gyönyörűen, és némelyik csak valahogy, de mind örültek a hangszer létüknek.
Olykor együtt zenéltek, és olykor egyedül, és gyakran csendben, magukban őrizték a hangjukat. Mivel tudták, hogy szép a hangjuk, nem kellett folyton bizonygatniuk. A hangok bennük éltek.
Aztán Isten igen nagyot sóhajtott, és beengedte az emberek közé az elektromosságból támadt hangokat, hadd műveljenek velük új szépségeket. De sóhajtott, mert előre látta, ami következik.
És elkövetkezett az idő, amikor az emberek már nem akartak dalolni, és hangszereiket is csak úgy élvezték, hogy gépeikkel iszonyúan felerősítették. Már csak szerkezetekben élvezkedtek, majd a szerkezetek szerkezeteiben. Végül a szerkezetek elvették az embertől a zenét, és elvették az éneket, a
hegedűt, a fuvolát, a trombitát, az erdők beszélő dobjait, minden hangszert, valamennyit. Elvették a madarak hangját, a vizekét, a szelekét, a fákét, a bogarakét, minden hangot, örökre. A világon megszűntek az Istentől elgondolt hangok, betemette őket a zörej, a ronda, mocskos, ragacsos szemét, amit nem is szabad hangnak nevezni. Mert hang az, ami él és élni enged, és élni segít, és életet alkot. A zörej meg csak gyilkolni tud, mert a zörej nem tűr, nem is tűrhet meg hangokat. Kés van a zörej kezeiben, minden ujján kések villognak, és lekaszabolják a hangokat. Csak lekaszabolni tudnak, életre kelteni nem.
Tegnap alkonyat-hangszimfóniában álmodoztam itt, amikor Athén felől berobogott egy hófehér motoros, kilométerekről üvöltő hangszórókból recsegő diszkózajjal. A fedélzeten négy gyerek, négy felnőtt. Nagy fürdést csaptak, de közben folyton tömték kazettákkal a magnót. A darabok változtak, a minőség nem. Ugráltak, csattogtak a vízbe a csónak tetejéről, majd a fedélzeten kiabáltak egymásnak. Csak kiabálniuk lehetett, a zörejt túlkiabálni.
A nap elsietett a hegy mögé, aranysávját odébb húzta, menekült. Elhallgattak az esti madarak, nem susogtak a fenyők, a fügefák. A szentjánoskenyérfa sötétzöld haragba öltözött, a bokrok szégyenkeztek. A tücskök fejükre húzták a száraz fűtakarót, a fű is hangtalanná vált. A darazsak némán és bosszúsan cikáztak. A dombok, a sziklák, a kövek undorodva recsegtek a rájuk öntött mocsoktól, lerázni sem tudták, ragadt a felületük messzi kilométerekre, minden kiszögellésük, minden vonaluk, görbületük.
A négy gyerek nem is sejtette, hogy szülőik most húzták el előlük az ízletes-illatos táplálékkal megrakott vacsoratálat. A tálon kedvenc ételeik lehettek volna: madárfütty és tengercsobogás és fenyősuhogás és tücsökcirpelés. De a szülők megtagadták tőlük, elhazudták, mintha nem is lenne. Vacsorájuk egy darab mocskos maszat lett, elkente a fülüket, fejüket, a bőrük alá is bebújt, piszkosan feküdtek le, és piszkosat is álmodtak. Ébredni is piszkosan kellett, piszkos zörejt reggeliztek. A fehér motoros is rezgett a piszokzajtól, még az asztal is, amire a csészéjüket tették. Elbújtak a kis kikötő
reggeli hangjai, a tenger csobbanása a köveken, a szellő titkos beszéde. Senki sem volt kíváncsi a titkokra, nem is kerestek titkokat, a zaj-piszokban nincs titok, tátogását a bárgyúk is értik. Nem kell hozzá tanulás, sem figyelem, sem ügyesség. A hangszerek titkai is megmaradnak titoknak, a hegedű sikoltson magában, a fuvola sóhajtson befelé, a zongora pötyögjön a takarója alatt. A titkaik kicsalogatása tanulásba kerülne, a kotta pláne rengeteg figyelembe, maradjon csak fekete ákombákomnak.
A zaj-piszok masináin csak egypár gombot kell megnyomni; ha megnyomják, bármi ügyetlen ujjakkal, máris akkora zajt csap, ország-világ teli vele.
A zajpiszok olcsó, bárki beszerezheti, magára és másokra kenheti, benne tapicskolhat. S mivel mindig abban mászkál és topog, a fülén túl is elmerül benne, ki sem lát – vagyis ki sem hall – belőle. Nem undorodik. Hisz ez a világa, napi ételével eszi, italával kortyolgatja. Ez rázza vígasságba, ez
rezgeti álomba. Megszabadítja gondolataitól. A magányától is, mert a zajszemétben közös a maszat, ott aztán nincs egyedüllét, az udvarra kitett ökölnyi magnó, birkafejnyi tévé teliken közel-távol minden szomszédot, egyformára. Ugyanazt hallják, nem?
A legszörnyűbb a zajpiszok folyamatossága. Nem lehet belőle kimosakodni, előle elbújni. Árad, hömpölyög, szivárog, mint a bűz, szüntelenül, vastagon. Lehet, hogy a fürdőszobádban eltört WC árasztja tartalmát és illatát? De már oly régóta, hogy megszoktad, és belelépsz, és mellette mosakszol.
Elteltél vele, részese lettél, nem érzed a szagát, csúszkálsz benne, és fürösztöd körülötte a gyerekeidet. Ha ellepi őket a kórság, észre sem veszed, téged rég ellepett, nem érzékeled. Lelki süketségben éltek, réges-rég nem hallotok semmit a Teremtő ajándék-hangjaiból, nem is tudtok róluk, nem is keresitek. Elnémulnak körülötted a szelek, a vizek, a fák, a bogarak, a madarak. Anyád szívdobogásának emléke is, hisz nem ismersz szép hangokat. Bölcsődalt meg már anyád sem ismerhetett, zaj-szemetet adtak neki ringatóba. Anyjától csak prózát hallott, utasítást, panaszt,
pletykát, hétköznapot. És még ezek között, mögött, alatt is mindenütt piszok-zajokat. Az esti mesét is zaj-piszok kente-fente, körös-körül a falakat, a mackót, a legódobozt, minden kedvenc játékot a polcon, hogy az álom is szutykos legyen.
A gyerekek pusztításának változatai közt a süketítést kevesen tartják számon. Igaz, a gázzá égetés gyorsabb volt. De a zörejzötykölés is elég gyors hatású, biztos, méregerős roncsolás.

Nemrégiben még forró ólmot öntöttek a fülekbe, büntetésül. Az ólom beszerzése, forralása komplikált, és nem is tartanák a gyerekek nyugton a fülüket. A zörej-masinák elé odatartják. A süketségre kárhoztatottakat megajándékozzák szülinapra, karácsonyra, vagy csak úgy. Hogy szóljon az ágyban, az autóban, az utcán, a kertben, a kajakon, vitorláson, sítalpon, hegyi túrán, mezők pihenőin, várótermekben, akárhol és mindenütt. A hatás így biztos, menekülésre nincs esély.

Gondolkodtam a felnőttek motívumain, hiszen többnyire nem haragusznak a gyerekeikre. Elég motívum lenne, hogy irigységből megfosszák őket olyasmitől, aminek ők sohasem lehettek részesei?
Közel tíz éve előadásban beszéltem a szép hangok hatásáról UNESCO-konferencián. Corkban, az ősi ír városban tartották, lombos fákkal teli parkra nyíló csöndes teremben. Előadótársaim a zajok fizikai ártalmairól közölték vizsgálatok eredményeit, elrémítő adatokkal. A hallássérültek vizsgálatai már nemcsak a hallóberendezés legfinomabb részecskéinek pusztulását mutatták, hanem a hallócsontokét is. Utaltak generációs öröklődésre.
Egy érzékszerv kiesése nagy baj, tudják, akik megszenvedik. De a robajokból kikecmergő csak a fülét siratja, a lelkét nem veszítette el. A zajmérgező ostobaságból, közönyből, önzésből rombol, hatásában is ott az ostobaság, a közöny, az önzés. Az érzékszerv károsodásán túl sokkal érzékenyebb jellemet, a személyiség alapvető tulajdonságait mocskolja a gyerekeiben. Természetesen generációs hatással. Zajmérgező szülőnek nem lehet érzékeny gyereke, sőt mások érzékenységére figyelő gyereke sem. Csak bornírt érzéketlenséggel lehet belegázolni mások hallásterébe úgy, hogy védekezésre nincs esély.
Nem tudom, hogyan transzferálódnak az érzelmi effektusok, de nem szívesen lennék olyan szülők bőrében, akik vállalják ezt a rizikót. A gyerekek személyisége csupa érzékeny fonalból szövődik, ezerszer finomabból, mint a testük idegszálai. Aki a szálakra gubancokat csomóz, aligha tudná őket egyenesre bontogatni. Amit meghúz, szakad inkább. Tépdesve nehéz finomságot bűvészkedni. A gubancos szálakból idétlen, kellemetlen hatású szövet szövődik, ilyen lesz a személyiségük.
A természetben kapott árnyalt hangok élvezete nem sorolható a testi élvezetek közé. Testre, lélekre sugárzó, teremtő szépségekre ösztönző érzelem az. Hiánya, mint a C-vitaminé, skorbutot okoz, igénytelenség-skorbutot, megvetést emberek és szent helyek iránt, rothasztó közönyt mások igényei, örömei, kedvtelése, tanulása, művelődése, tehetsége iránt. A mérgezettek érzéketlenek a hangok szépségére, de egyszersmind a hangok üzeneteire is. Mert a tiszta szépség mindig érzelmekkel
üzen, befogadásra és az átadás vágyára serkent.
Valahányszor tiszta természethangok ajándékát kapom, elfog a vágy, hogy átadjam az élményemet, amely mindig egyedi, hiszen a pilisi patak ugyanott sem csobog kétszer ugyanúgy. Másképp loccsan a belehullott fenyőtobozon, másképp szól fagyos szélben és langyos napfényben.
Válaszol esti bagolyrikoltásra és az én félős sietésemre, vagy reggeli madárfüttyre és ráérős topogásomra. Hangja válasz a csöndemre, a figyelmemre, a hozzá való készségemre. A finom, az árnyalt, a gazdagon variált hangok kapcsolatot keresnek szellemi lényemmel. Készenlétemtől függ, hogy találnak-e.
Mit hallhatott Jézus negyven napig egyedül a pusztában? Sohasem éjszakáztam sivatagban, de azt mondják, a csöndben ott hallani a csillagok zenéjét. A nagy áldozatra készülő a hangokból is erőt meríthetett ahhoz, hogy embertömegek szorongassák, csodákra sürgessék, fa tetejéről lessék, sunyi csapdákkal kerülgessék, hamisan vallassák, elárulják, megvessék, megalázzák, korbácsolják és megfeszítsék.
Ma már zörejeszközökkel is aláfesthetnék a piszkolódó gúnyolódók szavait, és az áhítat perceibe rondíthatnának üvöltésre erősített recsegő hupálásokkal. A magnókkal a gyerekek masírozhatnának, ezzel biztosítva, hogy soha ne legyen övék a mennyek országa.
A természet hangjai és azok a hangok, amelyek számomra zeneinek minősülnek, a hatásukban hasonlítanak: tisztulás felé vezetnek.
Nagyon régen, a disszertációm írása körüli években előadást tartottam a Tudományos Akadémia kistermében. Beszédkészség-fejlődési problémát elemeztünk, nagyvászonra kivetített grafikus ábrákon ismertettük intézeti gyerekekkel folytatott kísérletünk eredményeit. Akkoriban fontosnak
tartottam a tudományos elismerést. A zsúfolt teremben hozzászólók közül mégis egy fiatal lányéra emlékszem. Elmondta, hogy ő is nevelőotthonban tanít, elhagyott gyerekeket. Egyik délután naplementét néztek az ablakon át, pirosat-aranyosat, ragyogót, sokáig. Amint a fény eltűnt, kis
tanítványa hozzá futott, szorosan átölelte, és ezt suttogta: „Jó leszek.”
Szeretném megtalálni ezt a lányt, felidézni vele az emléket, és biztosítani arról, hogy hozzászólása maradandóbb az előadásomnál. És jó volna, nagyon jó volna megtalálni azt a gyereket a rengeteg kallódó gondozott között, akiknek testi-lelki pusztulásáról, életképtelenségéről beszélnek, írnak, nyilatkoznak, vitatkoznak. Ki tudja, mire képes egyetlen tisztító élmény?
A látványt, ízt, illatot, hangokat, műveket érzékszerveink fogják fel, de a belőlük kapott tisztulási vágyunk más forrásokból buzog. Cseppenként hull szomjas ajkunkra. Amikor énekelek, ajkamon érzem. Ha gyerekkorom első hangélményeit idézem, anyám énekére találok. Énekelt, tisztán,
csengőn. Nekünk is, de magának is, mert többnyire énekelve dolgozott.
A rádiót mi csak programokra nyitottuk ki, ritkán és odafigyelve. Tévénk nem volt, azóta sincs. Nem ismertem a gépeken játszott háttér-zenét, amire nem figyelnek. Anyám éneke ültette emlékezetembe az ének élményét, s ez a mai napig kísér. Elragadtatásomban, bűvöletemben, sírások közelében énekelek. Áhítatomban is. A szanyi háromtornyú templomot apám tanítványai töltötték meg énekükkel, gyerekek, lányok, asszonyok lenn, a férfinép a karzaton, az orgona mentén. A templom kövei is zengtek.
Mindig ilyet keresek. Olykor eljutok Pilisszentkeresztre, ahol sokszoknyás, kendős asszonyok teli torokból énekelnek, magyarul, horvátul. Amit tudok, velük fújom, könnyekig. Bakancsban, hátizsákkal érkezem, kurtára nyírt hajamon kötött sapka, mégis olyan hasonlók vagyunk.
Födél alatt, lakásban az énekem gondűző, szórakoztat. Szabadban magányos élményeim részese. Izlandi vízesés partján a jégnek, hónak, felhőnek, gőznek és a bugyborékoló kristálytiszta víznek énekeltem, a sosem látott csodának, amelyben a víz minden formája találkozott. Dobogókői tisztáson nekidőlök a tölgyfámnak, és addig énekelek, amíg érzem a törzsében elbújó hangokat. Zsibonganak odabenn.
Énekemmel találok haza az Égei-tengerben. A pirkadat utáni órákban a szanyi háromtornyúból való énekes emlékeimmel barátkozunk. A szeptemberi meleg tengerben akármeddig maradhatok, elénekelgetem ismerőseimet, aztán kitalálok újakat. Az Égei páratlan partner, loccsanásai lüktetésben tartanak, s ha a hullámokat felbodrozzák hirtelen suhanó, magasan járó őszi szellők; fúgát komponál velem. Egyetlen allelujából vagy ámenből hosszú kompozíciókat improvizálunk, kanyargunk,
csobbanunk, bukfencezünk. Csak akkor hagyjuk abba, ha a motorhang felpöfög. Akármilyen távol hangzik, biztos oda közelít. A finnek – mondják, de tapasztaltam is – sosem mennek magányos ember közelébe, békén hagyják a szemlélődőt. A görögök épp ellenkezően, kilométereket képesek
pöfögni útirányuktól eltérve, hogy az óriási öböl egyetlen fürdőzőjét megszemléljék. Nem spórolnak a benzinjükkel, rég komoly tempókkal úszom a part közelében, mire a vállperecem mellé ér a kíváncsi. Örökös cigarettája mellől megszámolja karom szeplőit, mert a tenger átlátszó. Csak ezután lökdösi tovább a vízbe a madzagját, amivel valami ehetőt fogna ki, és fújtat tovább fekete füstfelhőjében.
Hosszas kánikulában messze úszva a Balaton is partner az énekes barátkozásaimhoz. Vitorlás éveimben, az esti órákban énekeltem a nádas mentén. Lámpát sosem gyújtottam, apró denevérek surrantak körülöttem, nesztelenül, feketén. Csónakos horgászok egy darabig kiabáltak egymásnak a compók és sügérek újdonságairól meg a kukorica áráról, a közlendők közt egyre vastagodó szünetekkel. Végül, hosszú generál pauza után csak a halak csobbantak egyet-egyet. A maguk nyelvén. Ha nem villan távoli villám, békén bújhattam a hálózsákom sustorgó hangocskái közé.
Teljes csöndben csak magamban énekelek. Mint idén a Sierrában.
Tamás mindig elhiteti az anyjával, hogy az évek múlása semmiség, a hegyi túra a mienk marad. Hátizsákomba a könnyűt tömködi, az övé aztán tornyosra magasodik, sátor, hálózsákok, főzőkészlet nála billeg. Térképpel, irányjelzővel méricskél, baktatok mögötte, moderato espressivo rakosgatva
bakancsaimat a köveken. Akármeddig ballagnék így föl, fölfelé a fiam nyomában, biztonságban, mint valaha anyám kezén. Végül az ösvényről is letérünk, átvágunk a fenyvesen, és kitárul ő, a hegyi tó, a magányos. Közel kétezer méter magason zöldeskék könnycsepp. Vastag fenyők hajlítgatják fölé árnyékaikat, nem moccan a víz, az árnyék sem. A csönd, mint a lélegzet. Milliárd csillag alatt keresünk a sima óriás sziklák közt puha füvet a hálózsákoknak.
A csillagok biztatnak, sátor sem kell. Minden ennivalót zsákokba gyűjtve magas faágra húzunk a medvék elől. Az ág messzire nyúlik a törzstől, elég erős a zsákocskáknak, de nem bírná a mackó súlyát. Kősúllyal átdobott kötél mesterkedik magasra. Zsebeinket is átkutatjuk, mert a medve
szeletnyi édességért, sőt fogkrémért is jöhetne látogatóba, nem rosszaságból, csak ínyenc kedvtelésből.
Az éjszaka nem hoz neszt, csak hangszimfóniát csöndekből. Sóhajtó suhanás? Képzelődöm. De árnyék érkezik a kiszáradt fenyőre, fekete, puha árnyék. Megpihen, nézem. Bagoly! Ül, övé a csönd. Visszafogom a szuszogásomat, hogy picit hasonlítsunk a csöndünkben. Soká nézem, velem marad, vele maradok. Puhán bont szárnyat, úgy lebben odébb, hogy nincs hangja, nincs semmi hangja. Vak gyerekeim hallanák?

A tóra hosszú fűszálak hajolnak, némák a néma vízben. Korhadó fatörzsről lépek a kristályos vízbe, elmerülök, lebegek, de nem lubickolok, a mozdulataimmal énekelek.
A reggelt madarak köszöntik, egy csippentés, még egy füttyentés. „Ékesen hangicsál, nap sugarin sétál szárnyaival” – Bartók magamban szól, vizes hajszálaim alatt, benn, a sejtjeimben.
Ahogy a nap leszáll, színekre bomlik. Arany érzelmekre. „Jó leszek” – mondta a kis állami gondozott, akit talán elhagytak, talán nem szerettek.
Fogadj el bánatot, felhőt. Odafentről küldik. Két tenyeredet nyújtsd a magasba, háláld a csöndeket, az áldott balzsamos hangokat.
Kegyelmezzetek a gyerekeknek.