HARMÓNIÁBAN ÖNMAGUNKKAL 

Megjelent a Budapesti Népművelő 1982/3–4. számában

Szürke, esős szombat reggel igyekeztem a Balaton felé. Mások is, sokan, s a benzinkútnál kígyózó hosszú sorból igen lassan jutottam vissza az országútra. Két lány jelezte ott, hogy segítséget kér az utazáshoz. Véletlen volt-e, hogy éppen ők, s éppen akkor?
Amint a lányok begyömöszölték magukat a kis járműbe, megindult a beszélgetés. Sok örömem volt már stoppos fiatalokból, mert tudom, hogy velük is növelhetem hitemet a jelenben, és reményemet a jövőben.
Az esős szombat ajándékai azonban szebbek voltak minden eddiginél. A beszédes, barna Mónika és a csöndesen mosolygó, szőke Anikó Szegedről Zalaegerszegre igyekezett, baráti látogatásra.
Valakijük beteg. Anikó szorongatta a papírba csavargatott tenyérnyi virágot.
Én zenét tanítok. És ti? Orvosira és bölcsészetre járunk – nevettek a lányok –, de akár kórust is alakíthatnánk itt. Mónika a Kodály iskolában érettségizett Kecskeméten, Anikó nyolc esztendeig tanult zenét Kaposvárott.
Külföldi előadásaimon gyakorta faggatnak arról: mi az eredménye a Kodály-módszer évtizedeinek Magyarországon? Szeretném, ha felmutathatnám ezt a két nagylányt: hát íme!
Országúti gurulásunk órája alatt megtudtam, mit adhatott Kodály két fiatalnak, akiket sohasem láthatott. Mónika hét esztendő messzijéből is áradó örömmel idézte énekes élményeit, imádott karvezetője, Kardos Pál megjelenítő tanítását. A Pünkösdölő zenéjéből emlékszik, hogyan mene Julis
asszony ropogós-suhogós sok gömbölyű szoknyájában, és a Felállott Szent János fényes akkordjaiból tudja, hogy jó felemelni szívünket a zene magasabb rendű igazsága felé. És mondták, és meséltek az énektanáraikról. Judit nénit, akinek lakására jártak énekelni és három gyereke volt és olyan szép családi élete, hogy a három gyereke kikönyörögte a negyedik testvért. És Aliz nénit, akivel lemezre is énekeltek, és a felvételen egész nap dolgozni kellett, borzasztóan elfáradtak, de Aliz néni kedvéért mégis mennyire igyekeztek…

A két szép, okos beszédű nagylány útban Szeged és Zalaegerszeg között
megajándékozott a kodályi eszmék példáival: ők magukban hordozzák
zenei neveltetésük eredményeit, és már tudatosan felmérték, hogy mit
kaptak ezekből életük harmóniájához.

Manapság – egy kissé divatból is – sokan vitatják a karének, a szolfézs, a kottaolvasás hasznát, a népdaléneklés értékeit. Még az idei bristoli Nemzetközi Zenepedagógiai Konferencián is elhangzott magyar
előadás a hazai zenei nevelés csődjéről.

Veszélyes lavina lenne ez. Ha úgysincs értelme, minek annyi énekóra? Minek az énekes tagozat? Hallom, hogy jó nevű, látogatott zenei általános iskola ötödik osztályaiban újabban összekeverik a tanulókat: együvé kerülnek azok, akik négy esztendeig tagozatos osztályban jutottak fel a kottából éneklés, a belső hallás értékes szintjére olyan gyerekekkel, akik ezzel alapszinten sem boldogulnak. Az énektanár törheti a fejét, hogy óráin melyik társaságát hagyja unatkozni.

Ha a karénekpróbák az órarend hetedik, nyolcadik vagy nulladik óráira szorulnak, éhes, álmos, kimerült gyerekekből kellene zeneszikrákat csiholnia a meghajszolt énektanárnak. A zenélés tartalma és körülményei egyaránt felelősek a zene adományaiért.
Miért szerette Mónika és Anikó a kóruséneklést? Miért járnak el gyerekek reggel hétkor próbára? S mások este későn, munkájuk fáradsága után? Mit kapnak ott? Felemelkedést? Megfényesedést? Biztonságos együvé tartozást? A közös hangzás gyönyörűségét? S persze a  szereplések izgalmát és emlékeit.
De mindezekért igen fontosat cselekszenek: együtt tűrnek és dolgoznak valamiért, ami közös munkájuk és együvé áramló érzéseik nyomán egy adott percben megszületik, hogy szépségével elragadja őket. Egyetlen hangzás támad a sok Mónika és Anikó együttes akaratából. A hangzás
csak egyszer jelenik meg, hogy rezgései azonnal tovatűnjenek, mint a folyó hullámai, mint a szél lehelete. S mégis, illanó szépségének percnyi emléke otthagyja nyomát az éneklők sejtjeiben, soha el nem múló életvonalakkal. A megteremtett hangok mint éltető párák járják át a lelkek fáit.
Mónika emlékszik: „Zürichben szerepeltünk. Fáradtak voltunk, az utazás, a próbák, kényelmetlen szállás, fáztunk… De amikor ott álltunk a színpadon, Kardos tanár úr ránk nézett, és mi visszanéztünk, minden bajunkat elfelejtettük, csak énekelni akartunk. Mert olyan jó volt énekelni!”
Ránk nézett, és mi visszanéztünk. A közös alkotás hangjait a szemek kapcsolata indította.
Lehetett nem odanézni, ahol az igazi zenére hívó tekintet szólított? Száz és száz pillanatot éltek már meg együtt így: a vezető tekintetének elindító sugarából kapott üzenet hangot zendített sok torokból. Azt a bizonyos hangot, amelyet Kodály megalkotott, leírt, útjára bocsátott. A karnagy meglelte, felfogta, magába szívta, megformálta előbb saját képzeletében, aztán a hozzá tartozó gyerekek gondolataiban, emlékezetében, hangszálaiban és érzéseiben.
És így és együtt: elővarázsolták a Pünkösdölőt. Megszólaltak a tiszta akkordok szépséges felhangjaikkal, hogy a gyermekek megjeleníthessék és átélhessék a zenéből a tüzes nyelveknek szólását mint szeleknek zúgását.
Át lehet-e igazán élni gyerekfejjel a szellemi megvilágosodás megrendítő élményét? Bizonyára.
Amikor fény nyalábjai suhannak át addig ismeretlen sötét sarkok fölött, amelyekben felrémlik a rejtett kincsek csillogása. Ha valóban ott van az igazi érték, szépségéhez vissza kell térni megint,
ismét, sokszor. A Mónikák és Anikók elfelejthetnék-e? Sötétben hagyhatnák-e, ami már egyszer fényeskedett? A gyerekek növekedésük és csalódásaik évein át is szorosan ölelik az emlékeiket.
Úgy viszik, őrzik, hogy el ne hulljon egyetlen szilánkjuk sem.
Igaz, hogy Japánba kell utaznia annak, aki élő és sikeres Kodály-módszert keres? A Váli úti iskola nem zenetagozatos. Tavaly mégis csudaszép Lengyel Lászlót hallottunk tőlük. Száz iskolás gyerek száján csendült a „haj, a magyar nép”, igazi szenvedéllyel. Az iskola igazgatója, vezetősége,
nevelői testületének lelkes többsége hallgatta büszkén, nem sajnálva estébe nyúló szombat délutánját.
Hiszen lehet, hogy sok iskolában unalmas az énekóra, hogy nem tanulnak meg kottát olvasni, hogy hétszámra nem nyitják dalra a szájukat a gyerekek, hogy sose bukkannak a zene örömére.
Lehet sok száz, sok ezer ilyen iskola nálunk is, Kanadában vagy Dániában, Ausztráliában, Texasban vagy a Fülöp-szigeteken. De lám, nekünk van Pünkösdölőnk, és vannak Mónikáink és Anikóink. Kodályunk van. Tudjuk-e?

Ami a csillagoknak a fényesség, az a mi gyerekeinknek a zene. Ott van, az övék. Ha olykor felhő takarja, akkor is. Mert ez övék lehet.
Mit tehet a texasi tanító? Összegyűjtheti a texasi népdalokat? Rendezheti őket hangnemük, hangterjedelmük, dallamuk, ritmusaik szerint, a zenei elemek rendjében a zenei képességek fejlesztésének céljaira? S utána kereshet kórusműveket, amelyekben felreppennek ezek a dallamok, mint könnyű madarak, elsuhannak, mint lágy felhők, összecsendülnek, mint a tenger kagylói?
Texasban nem született Kodály. Kecskeméten született. Száz esztendeje. Köztünk élt, ismertük. Írt, komponált, tanított, tanítványainak generációin át plántálta egy nemzet életébe a zene tanulásának és tanításának
megbecsülését.
1970-ben, amikor az első amerikai Kodály Intézet, a Kodály Musical Training Institute szerződtetett a kutatási program vezetésére, még csak néhányan indultunk az ismeretlen vizeknek. Ma már ötösével szerződtetik külföldi tanfolyamokra azokat a magyar zenetanárokat, akik idegen nyelveken is beszélnek.
Sokan kérdik: miért e népszerűség? Értékek hordozói lettünk. A Kodály-módszer neve márkajelzés, az elegáns programok teljességéből alig hiányozhat. Sok száz, sok ezer zenét tanító tapasztalta a világban, hogy
a belső hallás fejlesztésének és az éneklésnek összehangolt, logikus felépítésű kombinációban könnyebbé válik a zenei írás-olvasás.

A zenei ismeretek biztonságos megközelítése születik így. Tanulják, tanítják a kodályi módszereket, mert beválnak, sikeresek.
Eredményeik nyomán térnek vissza a zenét tanulók a magyar zenei nevelés forrásaihoz, itthon és külföldön. S tovább lépve átformálják a maguk használatára, igényeik, szükségleteik, lehetőségeik szerint.
Itthon rég összeépültek a kodályi tölgyfa sejtjei. Megszámlálhatatlanul sokan, hírnevesek, ismertek és szépséges ismeretlenek rakták hozzá a maguk erejét, páráit-nedveit, sóit és fényeit, hogy növekedése folyamatos legyen, gyökerei biztonságosan kapaszkodók, törzse munkásan
életadó, ágai tápláló nedvektől duzzadók, lombjai zölden fényeskedők, és termései a jövő termések hordozói. Száraz gallyai is vannak? Nem is egy. Időbe telik, míg lehullanak, elenyésznek. De még belőlük is táplálék fakad. Egy-egy kodályi termésből új hajtás növekedik, különleges szépségű. Más termésekből csak satnya fácskák, életerő nélkül sínylődők, kiszáradók.
Mónika, hosszú esztendőkkel azután, hogy már elporladtak, karvezetőjük szemeit emlegette:
„Ránk nézett, és mi visszanéztünk.” Talán itt a titok, amitől életnek indul a csíra, és úgy zendül meg a Pünkösdölő vagy a Lengyel László, hogy hangzásából épülhet a lélek harmóniája.